Boldog Karácsonyt és Őrült Új Évet kívánok minden kedves olvasómnak! :)

Merry Christmas and Crazy New Year, my dear reader! :)

VintageGirl

Egyéb

0

Letagadhatatlanul és végérvényesen beköszöntött a tél. Elmúlt már egy adventi vasárnap is. Egyre közelebb kerülünk a Karácsonyhoz, és az év végéhez. 

December, nekünk, főiskolásoknak a vizsgákról, zh-król, beadandókról szólnak főleg. Ám nekem többet is jelent. Egy újabb utazást Szovátára. December! Te jó ég! Hogy fogom kibírni a mínusz fokokat, amikor én már októberben szétfagyok?

Addig is, áldott készülődést és Boldog Karácsonyt! :)

VintageGirl

Közlemény

0

Akárhogy is számolunk, egy hónap múlva Karácsony, ami azt is jelenti, hogy kicsivel több, mint egy hónap múlva ismét utazom ki Szovátára.

Mivel addig már valószínűleg nem fogok újabb bejegyzést írni, ezért itt kívánok mindenkinek

Boldog, Békés Karácsonyt és Szerencsés Új Esztendőt!

Kívánom, hogy teljesüljön minden vágyatok, álmotok. Hogy eljussatok azokra a helyekre, ahova szeretnétek.

VintageGirl

Közlemény

0

Mint ahogy olvashattátok, ismét jártam Szovátán. És ahogy a jelenlegi élethelyzetem áll, valószínűleg még évekig fogok kijárni. Most éppen az az új terv. Hogy decemberben, a vizsgaidőszakban megyek ki a vizsgáim után. 

Sokan feltehetitek a kérdést, mi az, ami ennyire vonz Szovátában? A táj? A gyerekek? A kihívás? És én erre azt válaszolom, hogy az összes együtt. Minden egyes gyerek, kihívás új élményt ad. Na és a táj... Egyszerűen van benne valami megfoghatatlan gyönyörűség. Ha ránézel az előtted elterülő tájra, valami konzerválódott szépségű, ősi erő sugárzik belőle. Szépséges.

Addig is, amíg ismét nem olvashatjátok egy újabb szösszenetem - ami valószínűleg ismét Szovátáról fog szólni - kellemes sulit, és szép napot babócáim!

Közlemény

0

SZOVÁTA, KI TUDJA, HÁNYADSZORRA

Mivel nekünk október 23-a pirosbetűs állami ünnep, s utána való héten Halottak napja, meg Mindenszentek, ezért, mint ahogy azt az iskolában jártas olvasóim tudhatják, már véget is ért az őszi szünet. Ennek alkalmából ismét kiutaztam a "Fiúkhoz", meg a gyerekekhez Szovátára. Nekik akkor még suli volt, hisz Romániában az október 23, sima munkanap. Így nem láthatták, hogy megérkezem. De készültem előtte! :D Ám erről kicsit később. 

Szerdán, mikor elindultam, olyan luxusbuszt kaptam Szovátára, hogy csak úgy pillogtam. Majd, miután befészkelődtem, életemben először rögtön el is elaludtam a buszon. De a radarjaim már működnek, mert Marosvásárhelyen keltem föl. Ami után már rögtön Szovátán áll csak meg a busz. 

Na, leszálltam, lementem az otthonba. És onnantól kezdve két hétig csak kapkodtam a fejem. Hol egy kislányt kellett elvinnem a kisegítő iskolába, hol az óvodásokat az oviba, hol meszeltünk és házat renováltunk Mariannal, hol zoknikat stoppoltam. Szinte nem volt egy szabad percem sem, de jobban élveztem, mint bármikor máskor. A "Fiúk" úgy érzem kezdenek egyre jobban megszeretni, befogadni. Románoztunk, matekoztunk és persze rengeteget nevettünk.

Közben pedig élveztem, hogy ismét rosszul pakoltam. Egy darab bokacsizmát és összvissz három meleg pulcsit raktam be, miközben odakint talajmenti fagyok voltak, és tombolt a november, minden szeretetével. A ballon pedig ettől nem védett meg. A nemlétező immunrendszerem sem segített a dolgon, így mire elindultam hazafele, november 2-án, addigra egy jó kis mandulagyulladást beszedtem, ami szépen ráhúzódott a jobb fülemre. Nem hallok még mindig rá, szóval érdekes most jelenleg a szitu. 

De visszatérve az én "Ékszerdobozomhoz". Minduntalan újabb és újabb dolgokat veszek észre, figyelek meg, tapasztalok. Hogy a fiúknak a legkisebb ajándék is mennyit jelent. Hogy az apróságok, mekkora örömet tudnak okozni... Mint például egy falmatrica a szobába a kedvenc focistáról, vagy egy fülbevaló születésnapra. De olyan egészen apró dolog is, minthogy azt mondja neked valaki, hogy "tűzbe tenném magáért a kezem". 

Utolsó előtti nap most sem maradhatott el a pizza, az ének és a hegedű. Másnap pedig bedugult orral, könnyes szemmel vágtam neki a rám váró 12 órás buszútnak...

Sovata

0

Sziasztok drágáim!

Most láttam, hogy lassan egy hónapja nem írtam nektek. Most viszont van pár új hírem, úgyhogy új bejegyzésnek is kell születnie.

Képzeljétek. Mégsem megyek Borszékre. Végül mégsem jött össze. Na persze nem a fél év, az még mindig nincs eldöntve, hanem a hely. Aki miatt kimentem volna, az inkább Szovátát választotta, és a fiait. Elsőre ez így furának tűnhet, de megvan mindennek az oka.

A másik jó hírem, hogy okt. 22.-től nov. 2.-ig ismét Szovátán leszek. Szóval lesz egy újabb poszt, újabb élmények, újabb képek. Szóval kedden pakolok, és indulok, szerdán érkezem, egy hétig net nélkül, csupán hívni lehet majd.

Addig is mindenkit ölelek, és utazzatok sokat!

Közlemény

0

Heppihippó gyermekeim! :)

Nagy döntés előtt állok jelenleg. Pontosabban a döntés már megszületett. Ennek ellenére maradtak bennem rendesen kételyek, így úgy gondoltam megosztom veletek ezt.

Tehát a történet még nyár elején Szovátával kezdődött. És a gyermekotthonnal. Röviden és tömören. Imádtam. Élményt adtam és adtak, sorsokat ismertem meg, gyermekek kerültek közel a szívemhez. Nemsokára egy komoly, és valljuk be kissé őrült ötlet fogalmazódott meg bennem. Mi lenne ha kiköltöznék? Nem örökre természetesen, csak(!) egy fél évre. Konkrétan Borszékre(Borsec). Az ott megalakuló új házban lennék önkéntes. 0 fizetés, rengeteg öröm-bánat.

Szóval meghánytam - vetettem magamban a dolgot, és arra a következtetésre jutottam , hogy miért ne?!

Persze ez nem ilyen egyszerű. Passziváltatás a főiskolán, kiköltözés a koliból, pénz összegyűjtése. Nagyjából 100.000 Ft. Ennek persze egy része el fog menni utazásra(~30.000), a másik fele meg román lejbe lesz beforgatva(~60.000). A többi meg marad magyarpénzben. 

Mikor anyumnak megemlítettem az ötletet, mindenhogy fogadta, csak jól nem. Persze nem volt tányértörés és kitagadás-a-családból, de azért nem fogadta túl jól. Aminek meg is van az alapja. Hisz a sulit nem fejeztem be. És nincs diplomám. Nameg, fél évre megyek ki, nem egy-két hétre. Úgyhogy decemberig-januárig gyűjtögetem a kis pénzecskémet, aztán meg pakolás és induláááás Borszékre. :D 

Legalább annyira izgulok, mint ti, kedves olvasóim. ;)

Szóval decemberben indul a féléves úti beszámolóm. Megpróbálok netet szerezni Borszéken a laptopomra. Ha nem sikerül, akkor Wordben mentem, és amikor tudom felrakom. :D

Addig is pusszcsókok, kellemetlen sulit és minden egyebet!

Közlemény

0

SZOVÁTA ÖNKÉNTESKEDÉS - A VISSZATÉRÉS

Hát igen. Ahogy a bevezetőben megírtam, Szovátára sikerült kiruccannom ismét. Bár mikor múltkor Orangewayssel utaztam, szentül megfogadtam, hogy ezzel sehova még egyszer, csodák csodájára szombaton ismét az ő járatukra ültem fel. Mivel már tudtam szinte az egész útvonalat, meg a megállókat, nem izgultam annyira, de azért a gyomorgörcs attól még bennem volt.

Szóval felszálltam a buszra, elhelyezkedtem, fülest bedugtam, és indultunk. Közben kiderült, hogy kicsit többen vagyunk mint múltkor, így végül egy nagyon szimpatikus, svéd-magyar lány mellett utaztam végig Marosvásárhelyig. Ott Timitől érzékeny búcsút vettem, majd folytattam az utamat a "Fiaimhoz".

Tudtam, hogy hiányzom nekik. Azt is tudtam, hogy örülni fognak, mikor viszontlátnak. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy a taxi után fognak futni, mikor meglátnak. Vették ki a csomagokat a kezemből, ugrottak a nyakamba, öleltek, ahol értek. - Itt kérnék elnézést ezúton is a szovátai taxistól, akinek fél órát kellett várni a fizetségre, ugyanis a gyerekek nem engedtek el :) -

Mikor beléptem Mariannhoz, szovátai legjobb barátnőmhöz, lábát felpolcolva, laptopjával a combján dolgozott. Ekkor éreztem azt, hogy hazajöttem. A fiúk egymás szavába vágva mesélték a kalandjaikat, Mariann esését, és az én megérkezésemet.

Mikor végre lecuccoltam, elrebegtem egy hálaimát, majd mindenkit megölelgettem, kiderült, hogy a délután vinetta-sütéssel fog telni. Remek!

Csak hogy tudjátok! Másfél tonna padlizsán, 3 nap alatt, 30 fős gyereksereggel. A mai napig képtelen vagyok ránézni a padlizsánkrémre! :D Amúgy vicces volt, meg minden, de mikor amúgy előtte 24 órát nem alszol, az egy kicsit sok. Bár be kell valljam, a penzumot, miszerint fél 3tól 7ig sütünk, nem nagyon tartottam be. Ott voltam mintegy másfél órát, aztán hol Mariannhoz lógtam be segíteni(mert hát fekvőgipsszel ugye sehova), vagy a 8 éven aluliakat pesztráltam, akiknek nem kellett beállniuk sütni.

Szeptember 2.án volt Levike szülinapja. Ha már szülinap, akkor a torta se maradhat el! Mivel ugye a nevelőnéni fekszik, én vittem el a fiúkat a focipályára. Majd a játszótérre. Majd a hangyába... :D Amíg mi távol voltunk, Mariann, Idu és Sándor nevelő a legnagyobb titokban lufikat fújtak, popcornt csináltak, szukkot vettek, tortát rendeltek és hoztak. Én pedig, csakhogy az ármányra idő előtt nehogy fény derüljön, teljesen elhitettem a fiúkkal, hogy miután hazamegyünk egész-napos lakástakarítás következik. Hozzáteszem, jobban izgultam, mint az ünnepelt.

Mikor minden kész lett, hazavittem a fiúkat, Mariann berakta Halász Judit örökérvényű slágerét, és előkerült a torta...

Mert Szovátán minden lehetséges...

Happy Birthday Levike! :D

Utána már ment minden a maga útján. Ajándékosztás, tortaevés és buliii! A képek tanulsága szerint mindenki jól érezte magát. :D

Hát igen. Azt hiszem itt szabadult el a pokol. :D

Este pedig zártkörűvé vált a buli. Csak a fiúk, Mariann néni, Idu, és én vettünk részt a partin. Ami természetesen későig fennmaradásból, szuk-ivásból és filmnézésből állt. Anna és a király, Az utolsó mohikán és Pókember volt soron. Mire az utolsó képkockák leperegtek a fiúknak csak arra volt energiájuk, hogy felvonszolják magukat az emeletre, és bebújjanak a takarójuk alá...

Másnap a burjánszedés volt, így aztán látástól vakulásig a kertben dolgoztunk. - Mégvalami. A kerti munkának van egy előnye. Észrevétlenül barnulsz, hosszan tart, és még olcsóbb is, mint a szolárium... :D - Közben pedig peregtek a napok. És csütörtökön döbbentem rá, hogy úristen, itt vagyok egy hete, és holnap után  megyek! Na ez jól betett a napomnak. De úgy döntöttem, hogyha már elhoztam a hangszereimet, akkor elő is veszem őket. Péntek este volt a búcsúbulim. Miután a fiúk lefürödtek, elővettem a hegedűt és zenélni kezdtem. Érik a szőlő, Hej Dunáról fú a szél és egyéb kedvencek voltak a repertoárban. Majd mikor láttam, hogy unják, énekelni kezdtem. Egymás után jöttek a kért, és mutatott dalok. Sokat ők is tudtak, mást csak hallgattak. Mire befejeztem, a rendelt pizza is megjött, és egy hatalmas pizzázással zártuk a napot. Másnap elmeséltem az örökfényű Békakirályfimat a kiskedvenc, Nonókának, és próbáltam nem gondolni az esti utazásra.

Nonó, Joda, Vámpírka, Meggyespite... :D

Ám az is eljött. A fiúk lehordták az összes cuccomat, az ajándék lufit, amit Leventétől kaptam, hogy ne felejtsem el a szülinapját... Miután mindenkitől elbúcsúztam, már csak Mariann volt hátra. Ha ő nem tartja bennem a lelket, isten bizony elsírom magam. De miatta, és a fiúk miatt tartottam magam. Beültem a taxiba, majd a buszba és meg sem álltam a Népligetig. Közben pedig próbáltam nem arra gondolni, hogy a szívem újabb darabkáját hagytam ott a fiúknál emlékbe...

Köszönöm, Mariann, hogy megismerhettelek. Köszönöm az élményeket, a lehetőségeket, a sok nevetést, a segítséget, hogy meg tudjam tenni a következő lépést az önálló élet felé. Köszönöm, hogy tanítottál. Hogy bátorítottál, hogy soha ne adjam fel. Remélem télen ismét találkozunk. Ha máshol nem, akkor Borszéken.

Sovata

0

Halihó követők/olvasók!

Van egy jó hírem. Újra utazom. Igaz, hogy csak egy hét, és nem kettő, és igaz az is, hogy ide már utaztam, de gondoltam írok róla még egy szösszenetet, hátha...

Szóval Szováta. Hirtelen jött. Úgy volt, hogy már csak télen jutok ki, ami persze nem azt jelenti, hogy akkor nem fogok, szóval mégiscsak sikerült egy üres hetet szereznem magamnak. Mikor először voltam a Gyermekotthonban, jól éreztem magam. Mikor hazajöttem, minden nap gyomorgörccsel, és szívfájdalommal tértem nyugovóra. Hiányoztak a "Fiaim". Később kicsit csillapodott az érzés, de nem múlt el. Most pedig úgy alakult, hogy koliba költözés előtt sikerül kiruccannom hozzájuk.

Már összepakoltam. Haha, igen. Sőt, már a kintikkel is lefixáltam, amit ők szó szerint örömtűzzel fogadtak. Szóval piros túrahátizsák összepakolva, hegedű bekészítve, igen elviszem nekik, bőröndben az adományruhák bekészítve. Mire várunk?! Ha valaki akar velem jönni, pénteken Népliget! :D

Közlemény

0

SZOVÁTA ÖNKÉNTESKEDÉS II.

Hát az a helyzet, drágáim, hogy több, mint egy hete érkeztem vissza Szovátáról, de annyi élménnyel telítődtem ott, hogy muszáj volt, hogy leülepedjen bennem, különben sem ti, kedves olvasóim, sem én nem jártam volna jól. Június 16-án indultam Orangeways-zel a Népligettől. És itt ért az első meglepetés. Ugyanis tulajdonképpen én vasárnap indultam volna, de akkor ott a helyszínen közölték velem, hogy bocs, de mégsem indul. Úgyhogy túrazsákostul, táskástul, izgalomtól telítődve hazaslattyogtam Vecsésre, és csak másnap, hétfőn ülhettem be ténylegesen a buszba, hogy megkezdjem utamat a Maros megyében fekvő Szovátára. Mindenki aki utazott busszal hosszabb távon, tudja, hogy ez mivel jár. Aki pedig mégsem, gondoljon a régi szép időkben történt buszos osztálykirándulásokra és adjon hozzá 12 órát. 

Miután 11-re megérkeztem, történt egy újabb nem várt esemény. Lemerült a mobilom. És ott álltam a szovátai buszmegállóban, hogy na most akkor mi van? Mert az én hívásomat várják, viszont hívni meg nem tudok, ugyebár. Na, akkor problémamegoldásként bementem a legelső boltba, ahol készségesen segítettek. Úgyhogy miután a házvezető felvett, indultunk a gyermekotthonba. Útközben rövid idegenvezetést is tartott, nagyon kedves embernek tűnt. Később rájöttem, hogy nem mind arany, ami fénylik.

Miután megérkeztünk az otthonba, és megkaptam a külön bejáratú házamat, magamra maradtam. Kicsomagoltam, elcihelődtem, majd kimentem a tornácra, hogy a vidéket csodáljam. Mert Szováta egy ékszerdoboz. Egyszerűen lélegzetelállító. Minden olyan nyugodt, csendes. Olyan hely, ahol az ember közelebb kerül Istenhez, és megtalálja a lelki békéjét.

Nemsokkal később beszédbe elegyedtem az egyik nevelővel, aki sok érdekességgel, tanáccsal látott el. Mind a gyerekekről, mind az otthonról, mind a nevelőkről, mind pedig Szovátáról magáról.

Két csodás hetet tölthettem a szovátai Szent József Gyermekotthonban. Az első héten a már említett nevelő családjában segítettem. Minden nap egy hatalmas adomány volt, amit a gyerekekkel élhettem meg. Sokan még az elkövetkezendő napokban hazautaztak szüleikhez, így a második hétet új családnál kezdtem. Itt megismerhettem Mariannt, egy tündéri nevelőt, aki szinte az első pillanattól kezdve maximálisan megbízott bennem, és olyan dolgokat mert rám hagyni, amitől az első pillanatban én is megrémültem. 

Egy napon teljesen magamra maradtam a fiaival, mert ő elutazott Böjte Csaba testvérhez. Előző nap részletesen átvettük a programot A-tól Z-ig, mégis iszonyúan ideges voltam. Már szinte magam előtt láttam, amint a fiúk verekedni kezdenek, vagy valamelyik komolyabban megsérül. Ám akkor ő megfogta a kezem, és csak annyit mondott, hogy "Megbízom benned...." Ez a mondat akkora önbizalommal látott el, hogy nem is aggódtam a következő nap miatt. És bár mire ő visszatért az otthonba, én úgy néztem ki, mint egy zombi, de túléltük egymást. Verekedés, veszekedés, kiabálás, baleset nélkül. 

Az utazásom előtti estén gyermeknapot szerveztem az én új családomnak. Pizzával, üdítővel. És természetesen lent alvással.

Ami ugyan szigorúan tilos, ráadásul női önkéntes sem aludhat fiú lakásban, de mire valók a szabályok, ha nem arra, hogy megszegjék?! :) Így leterítettük az összes létező matracot a földre, rá párna, paplan és kényelmesebb volt, mintha a saját ágyamban aludtam volna. A fiúk imádták. Hisz, nemcsak, hogy tiltott dolgot csináltunk, de a két felnőtt volt a főkolompos! Így miután kiharcolták, hogy ki aludjon Julcsi néni, és ki Mariann néni mellett, álomra szenderültünk. Volna, ha még nem beszélgettük volna át a fél éjszakát. 

Mindenesetre nekem felejthetetlenebb élmény volt, mint az összes osztálykirándulásos marhaságunk együttvéve.

Másnap fájó szívvel bár, de összepakoltam, majd hűséges, szeretett fiaimtól körülvéve elindultunk a Mol állomás felé.

Fél úton jöttünk rá, hogy az Orangeways nem is ott áll meg! Na, most mi legyen? Taxit fogtam, és felsprinteltem a valódi indulási helyhez, ahová másodpercre pontosan be is futott a busz. Másnap reggel 5 kor pedig leparkolunk Budapesten, a Népligetnél.

Útközben, miközben a népdalokkal, népzenével próbáltam enyhíteni a fájdalmat, hiányt és vágyódást, összegeztem a látottakat, hallottakat, tapasztaltakat. Rájöttem például, hogy bár szívem szerint megtenném, sok mindent nem írhatok le ide, ehhez a bejegyzéshez. Neveket, történeteket, eseményeket. Konkrét dolgokat. Egyrészt, mert nem is lenne róla szabad tudnom, másrészt mert bajba kerülhetnek a bejegyzés miatt jópáran. Bár néhány meg is érdemelné...

Sovata

1

SZOVÁTA ÖNKÉNTESKEDÉS

Hát ez is elérkezett. Szováta. Vegyes érzésekkel vágok neki az útnak. Aki olvasta az előző bejegyzéseimet a gyönyörű óvárossal rendelkező Krakkóról, az tudja, hogy szeretek már két nappal minimum az út előtt bepakolni.

Szeretett édesanyám, miután egy sort nyavalyogtam neki azon, hogy "én nem nyomom ott le, Szovátán a MissPicsa-szájlt, de akkor mégis mibe pakoljak"-műsort, előszedte a szép szovjet időket, na meg pályaudvarokat megélt 20 éves lengyel túrahátizsákját. Tudjátok, azt a fémkeretest. Iszonyú nagy, sok zsebe van, a színe meggypiros. Én meg örültem, mint majom a farkának, hogy akkor most eljátszhatom a nagy turistát. Szóval miután annyi fellépésem, meg dolgom volt a héten, hogy azt se tudtam, hol áll a fejem, a pakolás péntekre maradt. Okulva a lengyel utamból, elindítottam az útlevélkérelmet(természetesen nem érkezett meg időben). Így maradt a jól bevált személyi-igazolvány. Miután az iratokat átnéztem, és egyik sem járt le, kezdődhetett a bepakolás. Előzetes információk alapján Szovátán mindig 5 fokkal hidegebb van, mint itt, Pesten. Két pulcsi, meg két hosszú nadrág máris landolt a földön. Dehát nyár van. Puff, hat-hét póló. És mi van, ha kivételesen meleg lesz? Még néhány top. Ja, nem mondtam volna? Két teljes hétre megyek. Szóval kell a ruhautánpótlás. Három balerina, egy saru, egy tornacipő. Két szoknya, két rövidnadrág. Aztán miután mindezt bepakoltam, jöhettek a többi dolgok. Fogkefe, fogkrém, törölköző, meg a többi apróság. 

Miután ezzel megvoltam már pénteken, mára már csak a válltáska maradt. Kispárna, hiszen este-éjjel utazunk. Váltottam lejt, és most jelenleg nektek írok. Hát eddig nagyjából ennyi.

Holnap érkezem meg Szovátára, 11 kor. Taxiba vágom magam és irány a gyermekotthon. Legalábbis ez a terv. Ha hosszú ideig nem jelentkeznék, akkor a román maffia rabolt el és éppen Románia bűnbarlangjában vagyok. :D

Sovata

0

Na babáim! A következő a stájsz. Mivel édes jó keresztapám, aki meghívott magához Brüsszelbe, útközben visszaköltözött nyárra Mannheimbe, így a következőképpen fest a dolog. Nem májusban megyek, hanem júliusban. És nem Brüsszelbe, hanem Mannheimbe. De legalább az utazás stimmel. Előtte pedig valamikor júniusban Szovátára megyek ki (aki nem tudja hol van, a google térkép jóbarát), önkénteskedni, Böjte Csaba testvér árváihoz. Föltenném a tiszteletteljes kérdést, kommentben várom a válaszokat:

           

           Miről írjak?
           a) Mannheimről
           b) Szovátáról
           c) Mindkettőről
           d) Egyikről sem

Amúgy meg a Mannheimbe vezető utam szinte már teljesen kész, július 18-21ig nem találtok meg Pesten. :)

Hogy hogy készülődöm? Sehogy. Majd két héttel az út előtt. Hisz ismertek! ;)

Csicsergős-verőfényes-bulikban/sörben/pasikban-mindenjóban gazdag nyarat addig, amíg ismét találkozunk.

Julcsi

Ui.: Amúgy ha valaki ultrakíváncsi lenne, hogy hogy is nézek ki, meg ilyesmi, esetleg betegesen szeret követni embereket a facen, akkor Julcsi Jakab címen megtalál. Mivel sok van belőlem, a népzenészt keressétek. :D

Közlemény

0

KRAKKÓ - AUSCHWITZ EMLÉKTÚRA IV.

AUSCHWITZ - BIRKENAU

Miután a tanárok kiugrasztottak minket fél 7-kor az ágyból, összecsomagoltam, majd a kulcsot leadva letrappoltam a bejárat elé, a megbeszélt helyre. Tanultam az előző napi esetből, így három pulcsi és egy top, valamint egy leggings és a farmer biztosította az egész napos meleget. A biztonság kedvéért még föltettem az előző nap vett indiai sálamat, a kesztyűt meg beraktam a táskámba.

Miután mindenki sikeresen lecsámpázott, elmentünk reggelizni. Svédasztalos menü volt virslivel és ketchuppal, sonkával és sajttal, uborkával és paradicsommal, müzlivel és tejjel. Igazán nem lehetett panaszunk. Olyan finom barnakenyeret még életemben nem ettem mint ott! S ahogy már az előző posztban megírtam eléggé sokat eszem, így aztán gyakorlatilag mindent megkóstoltam. A müzlit kivéve. És itt jön az, hogy mindent tapasztalás útján tanulunk meg. Például azt, hogy Lengyelországban soha, de soha ne igyál kávét. Bűnrossz. Ebből a porkávéból csinálják, savanyú, állagra sűrű, szóval borzalom. Amúgy a többi dolog finom volt, a kenyér meg a paradicsom egészen isteni. Nem tudom, hogy ott Krakkóban hogy csinálják, de a paradicsomuk 3°C-ban olyan finom, egészséges piros volt, hogy öröm volt ránézni.

De elkanyarodtam. Miután megreggeliztünk, visszamentünk a hostelbe, összeszedtük a motyóinkat és fel a buszra! Irány Auschwitz! Na is itt kell leszögezni valamit. Ehhez az ember két féle módon állhat hozzá. Vagy úgy, hogy letargiával mész oda, és a gyomrod akkora, mint egy mogyoró, vagy úgy hogy ez milyen érdekes,nézzük meg, vonjuk le a konzekvenciákat, és alkossunk véleményt. Én úgy döntöttem, az utóbbi típushoz fogok tartozni.

Hát, hogy is kezdjem? Mert ezt nem lehet csak úgy szavakkal leírni. Hisz több millió zsidót, cigányt, homoszexuálist stb. kínoztak, gyilkoltak meg itt. Ez maga az élő halálgyár. Egy nagyon kedves lengyel-magyar idegenvezetőt kaptunk, meg füleseket. Négy órán keresztül jártunk a halál nyomában. Amikor látod a rengeteg igazi (nem mű!) hajat, meg a több száz pár gyerek és felnőttcipőket, akkor az embernek elakad a szava.

Most itt nem mesélek történeteket, emlékeket, ez a blog nem erre készült. Akit tényleg érdekel, az menjen ki, hallgassa meg, mert különben úgysem lenne hiteles...

Miután megrendülve végigjártuk Auschwitzot, átbuszoztunk Birkenauba. És itt van egy dolog, ami mellett nem tudok elmenni szótlanul. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de a haláltábor mellett konkrétan 30 méterre lakóházak vannak. Nem is egy. Az ott élők számára ugyanolyan városnak számít, mint Varsó, Krakkó, vagy akármelyik város. Persze tudják, hogy mi történt mellettük, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy ott éljenek. Számomra ez elég morbid volt, de lehet, hogy csak én vagyok túlérzékeny.

Miután végigjártuk a halál útvonalát, felültünk a buszra és vegyes érzelmekkel elindultunk Magyarország felé.
Az út viszonylag csendesen telt. Mindenki próbálta feldolgozni a látottakat.
Este 11-re értünk a Népligetbe, úgyhogy aki véletlenül szombat este egy csapat diákkal találkozott, akik egy buszról szállnak le, az sikeresen belénkbotlott. :)

Lengyelország

0

KRAKKÓ - AUSCHWITZ EMLÉKTÚRA III.

KRAKKÓ

Hát, gyerekek, jelentem itt vagyok. Megérkeztem Krakkóba.

Miután nyolc órát töltöttem majdnem egyhuzamban egy buszban. Eltudjátok képzelni?! Mert hát a busz ugye mégis más mint a repülő. Dehát aki kispénzű, csóró diák, annak azzal kell beérnie, amit kap. Nem álmodozhat repülésről és egyéb nyalánkságokról!

Szóval, péntek reggel fél 4kor (!!!) kimásztam az ágyamból. Nem mintha nem tudtam volna aludni. Hanem mert reggel hatkor indultunk ésha azt akartam, hogy nem úgy nézzek ki az utcára lépve, mit egy zombi, akkor az indulás előtt kávét kellett innom. Miután a Népligetben felszálltam a buszra, elcihelődtem, fülest bedugtam, elindultunk Szlovákián át, Krakkóba. És innentől kezdődtek a problémák. Pontosabban probléma. A hideg. Ugyanis voltam olyan hülye (bocsánat a kifejezésért), hogy nem néztem meg a Szlovák-Lengyel időjárást. Míg itt, Magyarországon már mindeki bőrdzsekiben, bakancsban, meg Converse-cipőben mászkál, addig Szlovákiában, jelentem alássan 1-2°C körül van a hőmérséklet. És hiába vettem fel egy topot, egy vékony, meg egy vastag pulcsit a H&M-es bőrkabátom alá... Gyakorlatilag jégkockává fagytam azalatt a negyed óra alatt, amíg megálltunk Szlovákiában. Nem is akár hol. Egy síparadicsomban.

Igen, gyerekek, jól látjátok a 10 cm-s havat. Na, itt voltam én bokazokniban, bakanccsal, meg bőrkabáttal. Mondanom sem kell, hogy mennyire elátkoztam a figyelmetlenségemet... Miután mindenki hóemberré fagyott, folytattuk emléktúránkat Krakkó felé. Amin izgultam, hogy ellenőrzés lesz a határon, meg hogy az idén nyáron vett okostelefonom mennyire fog átállni az ottani szolgáltatókra, odafelé akadálytalanul működött, úgyhogy örültem, mint majom a farkának. Na, vagy 8 óra utazás után, miután mindenki kockásra ülte a fenekét, megérkeztünk Krakkóba, a szállásunkhoz. Miután mindenki megkapta a szobakulcsát, lepakoltunk és kaptunk nem több, mint 10 percet a kistáskába való pakolásra. Ugyanis 7-ig várost fogunk nézni. 

Ha nem lett volna annyira retkesül hideg (bocsánat!), akkor isten bizony 10x jobban éreztem volna magam. Megnéztük a Wawelt, ami nagyjából azt fedi le Krakkóban, mint nekünk a Budai Vár. Ha ismeritek a kosztümös filmek várait, akkor tudjátok miről beszélek. Ezt foglalta be magának több 100 évre a Jagellók, a Sobieskiek, sőt itt volt a II. világháború alatt a németek főhadiszállása is. És egy kis magyar vonatkozás: itt van eltemetve Báthory István is.

A Wawel egyesíti magában mindazt, amit zsenge ifjú korunkban a román, gótikus és barokk stílusról tanultunk az iskolában.

Ezek után folytatódott a városnézés kürtmuzsika-hallgatással és zsidónegyed-látogatással. Egyszerűen fantasztikus, de egyben döbbenetes is, hogy annak ellenére, hogy Lengyelország zsidóságának gyakorlatilag 97%-át meggyilkolták, megmaradtak a zsinagógák eredeti állapotukban.

Este 7 magasságára a társaság igencsak elfáradt és átfagyott, így visszamentünk a szállásra, ahol igazi lengyel ételek vártak minket. Többek között załewajkát (savanyú káposztaleves), és sziléziai göngyölt húst burgonyagombóccal. Én személy szerint keveselltem az adagot, dehát én amúgy is mindig annyit szoktam enni lány létemre, mint egy középkorú, megtermett férfiember, szóval nem csodálkozom. Vacsi után volt egy üres három óránk, barátnőimmel bejártuk gyakorlatilag fél Krakkót. Ami most így nagynak tűnik, de a város maximum akkora, mint itt a budai oldal. Szóval nem vészes. Két - három złotyért (160-240 Ft) már simán tudsz magadnak venni minőségi lengyel sört. Így aztán este gyakorlatilag bevásárló túrára indultunk. Hozzáteszem, itt minden 23-24 óráig nyitva van. Így aztán vettem két karkötőt, meg egy fülbevalót. Mindegyik tipikusan olyan, amit a Thomas Sabo, meg a H&M árul szemtelenül magas összegért.

Na itt láthatók a szerzeményeim. Csúcs vagyok, nem? :) Ja, és e mellé vettem még egy indiai sálat és egy kesztyűt, hogy ugye a munkaeszközeim ne fagyjanak le, ha már ilyen hideg van. Ha nem mondtam volna, népzenész vagyok. Hegedülök és énekelek. Na ezért kell a sál meg a kesztyű. De visszatérve a vásárlásra. Mindezért fizettem hat złotyt, nagyjából 480 Ft-ot. Ha másért nem, de ezért érdemes elmenni Krakkóba. A 80%-os leárazások, meg a zseniálisan jó cuccok miatt. Persze vettem sört az otthoniaknak, hogy ne búsuljanak, meg nagyinak szentképet, mert az a mániája.

Éppen visszafelé tartottunk, mikor hallottuk egy templom mellől, hogy valaki operákat énekel. Namármost, tudni kell, hogy én nem vagyok egy nagy operabarát, de ettől a nőtől a hideg is kirázott. Kiállt, és kalapozott. Aki nem tudná, mit jelent, annak magyarázatképpen. Mindenki előtt ott vannak a hegedűs-brácsás felállásban a Nyugatinál a fiatal fiúk, lányok, akik magyar népzenét játszanak. És a kedves emberek pénzt raknak a kalapjukba. Na, ez a kalapozás. A hölgy elénekelt vagy féltucat operaáriát, többek között az Ave Maria-t, ami ott, abban a szituációban bizony hátborzongatóan gyönyörű volt. Ezt megkoronáztuk a lányokkal egy 14 złotyba fájó csokoládéhab-kehellyel. Na ez volt az, ami nálam betette a kiskaput. Úgy éreztük, hogy itt, ezen a helyen fogunk letelepedni. Igen, itt a cukrászdában. Mert ezt kell ennünk minden nap, különben meghalunk... Egyszerűen mennyei volt...

Miután visszamentünk a Hostelbe, vettem egy forró fürdőt, ezzel leolvasztottam magamról a jeget, majd felöltöztem és vártam a csodát. Vagyis, hogy ne fázzak. Ugyanis a szálloda már kikapcsolta a fűtést, így a szobákban nagyjából 15°C uralkodott, ami valljuk meg nem túl kényelmes, pláne ha a takaród is olyan vékony, mint a lópokróc. Cserébe a szállodás hölgy rögtön ugrott és hozott nekünk vagy fél tucat plusz plédet, úgyhogy egy idő után kifejezetten kellemes volt. És miután megnyugtattam szerető anyámat, hogy élek, nem haltam meg, lefeküdtem, hogy a következő napot frissen és üdén kezdhessem.

Lengyelország

0

KRAKKÓ - AUSCHWITZ EMLÉKTÚRA II.

Na, tehát elérkezett az a bizonyos pakolós nap. Minden embernél, aki utazik, van ilyen. Én személy szerint ezt a részt utálom a legjobban. Nem tudom, hogy mások hogy vannak vele, de nálam tuti biztos, hogy kimarad valami. Elfelejtem ezt, jaj, még be kell pakolni azt, de nehogy elfelejtsem amazt... Őrület! Van aki a listás módszert választja, próbáltam, de ettől én kikészültem, így maradtam a régi jól bevált, "remélem nem felejtettem itthon semmit" módszernél.

Szóval ma felkeltem, s úgy döntöttem, annak ellenére, hogy csak péntek reggel fogok utazni, már most összekészítek mindent. Egyrészt ez jól bevált három évvel ezelőtt is, amikor 10 napra Svédországba utaztam, másrészt egy darabig lecsillapítom pattanásig feszült idegeimet. Mert nálam az utazás, hiába lassan minden évben megyek külföldre, állandó őrültekháza. A nagy nap előtt egy héttel már gyakorlatilag senki sem tűr meg. Fűnek-fának ezt mesélem, tisztára olyan vagyok, mint aki beszívott. Így mikor 11 körül kimásztam a pihe-puha ágyacskámból, elővettem a kollégiumot milliószor megjárt, egyszerű fekete kis bőröndömet és elkezdtem pakolni. 

Ilyenkor ugye mindenki felteszi a kérdést, hogy mit is vigyen magával az alapfelszerelésen kívül, milyen ruha, cipő, plusz hátizsák kell az útra. Namármost mivel két, remélhetőleg élményekben gazdag, de egyben megrendítő nap vár rám, és egy 4 órás túra, a magassarkút alapból félretettem. És itt kezdtem el szentségelni. Képtelen vagyok ugyanis két napra pakolni. Nálam ez kizárt. Így beraktam vagy három pulcsit, meg pólót, meg két plusz farmert. Mert hátha. És ahogy magamat ismerem elég könnyen bekövetkezhet ez a bizonyos helyzet. Tudjátok, amikor te vagy az, aki mindig leeszi a fölsőjét, elesik és elszakad a nadrágja, vagy csak spontán sáros leszel nyakig. Na én tipikusan ez a lány vagyok, úgyhogy magamat ismerve jól tettem. Na meg persze az alapcuccok: fogkefe, fésű és a nők elmaradhatatlan kelléke a smink.Én ugyan nem vagyok egy tipikusan három órát a tükör előtt töltő fajta, de azért a szempillaspirál, korrektor, meg egy kis Dior parfüm mindenhol segít. És itt jött el a kényes kérdés. Milyen lesz az idő Krakkóban és Oświęcim-ben, azaz Auschwitzban. Mert azt ugye mindenki tudja, hogy ez gyakorlatilag egy pusztán fekszik. Szóval lucskos, sáros időben kifejezetten rossz ott közlekedni. Így végül a jól bevált, két éve használt Deichmannos bakancsaimat raktam be. Igen, kettőt. Mert egyrészt én is csak nőből vagyok, és hát a barna ehhez nem megy, a fekete meg ahhoz... Másrészt, mert Goetheborgból tanulva, mi van ha beázik? Úgyhogy én biztosra mentem inkább.

Na, mire mindennel elkészültem és föllélegeztem volna, eszembe villant, hogy 1. Váltottam e zloty-t? 2. Érvényes e még az útlevelem?

Hát gyerekek, tisztelettel jelentem, zloty-t váltottam, ellenben az útlevelem 2 éve lejárt. Hát jó. Most nem fogok az Okmányirodába rohangálni. Egyrészt, mert fogalmam sincs, hol kell az ilyet intézni, másrészt, mert péntekig úgysem lesz kész. Úgyhogy maradt a személyigazolványos verzió, amit én annyira nem preferálok, mivel amúgy is okmányelkeverős-elhagyós vagyok, szóval stresszelhetek még ezen is. De hát a szükség nagy úr. Így aztán zloty-t és eurot külön pénztárcába az okmányokkal együtt, majd ezeket a fényképezőgép, telefon, esőkabát mellé be a táskába!

Már csak két éjszaka, s irány Krakow!

Mivel laptopot nem viszek, a két nap élményeit vasárnap tekinthetitek meg a blogon!

Lengyelország

0

KRAKKÓ - AUSCHWITZ EMLÉKTÚRA

Nagyjából azóta érdekelt a II. világháború, azon belül a holokauszt témaköre, amióta pár éve elolvastam az Anne Frank Naplóját. Megfogott és megrendített. Hogy hogy tud egy velem egy idős lány ilyen mély dolgokat meglátni. Hogy hogy tud a háború sújtotta Hollandiában, üldözött zsidóként élni. Hogy hogy tud egy éppen pubertáskorba lépő lány együtt élni olyan emberekkel borzasztó szűk helyen, akiket egyébként, normál körülmények között messziről elkerült volna. És iszonyúan érdekelt is egyben, hogy az ember mennyire alkalmazkodóképes. Szinte bármilyen szituációt túlél.

Innentől kezdve, mint egy megszállott kerestem, és keresem a mai napig is a holokausztról szóló életrajzi könyveket, cikkeket. Már nem volt elég az Anne nyújtotta világ. Több kellett. A családom, barátaim elszörnyedve néztek minden egyes Karácsonyon, mikor édesanyámtól egy újabb ilyen könyvet, számomra kincset kaptam. Több tucatot elolvastam. Héléne Berr naplóját, a Zongoristát, az Ajándékba kaptam az életet... Rá kellett jönnöm, hogy a mindennapos nyavalygásaim eltörpülnek ezeknek a lányoknak/fiúknak a sorsa mellett. És elgondolkodtam. Hogy vajon képes lennék e egy ilyen helyzetet túlélni, megemészteni. És a válaszra a mai napig nem jöttem rá. Aztán már nem csak a könyvek hódítottak. Filmen is kellett látnom mindazt, ami a valóságban a II. világháború idején játszódott. A mai napig újra és újra visszanézem a Sztálingrádot, a Zongoristát, a Razziát, az Ellenség a kapuk alattot és még sorolhatnám. Kellenek ilyen napok, hogy emlékezzek. Hogy eszembe jusson, mennyire jó életem van hozzájuk képest. 

Ha amúgy nem lennék szánalmasan rossz történelemből, biztosan történelemtanárnak mentem volna. Vagy kutatónak.... De ez egy másik történet...

Így aztán amikor egy nap felhívta édesanyámat az egyik munkatársa a régi gimnáziumomból, hogy lenne e kedvem részt venni a Krakkó - Auschwitz kétnapos emléktúrán, azonnal igent mondtam. Nemcsak azért, mert imádok utazni, hanem azért is, mert egyszer vagy így, vagy úgy, de elmentem volna oda, ahol több millió zsidó szenvedett és halt meg egy diktátor rémuralma idején.

Lengyelország

0